Georg Büchner befejezetlen drámája valós eseményen alapul: 1821-ben, Lipcsében, Johann Christian Woyzeck borbély, több késszúrással megölte barátnőjét. A korabeli közvéleményt évekig lázban tartotta a latolgatás, beszámítható-e vajon Woyzeck, valójában mi vitte őt rá erre a gyilkosságra.
George Büchner mindössze 23 éves volt, amikor 48 filmszerű képben, valós történetek alapján megfogalmazta a kiskatona tragédiáját. Költői vízióiban szinte már expresszionista eszközökkel rajzolja meg a tébolyba és gyilkosságba kergetett szerencsétlen főhős alakját, valamint azt a környezetet, melynek lakói, többek között a szadista Kapitány, a tudományos fantazmagóriákkal bíbelődő Doktor, a nőcsábász Ezreddobos, valamint Marie, a prostituálódó leányanya, egyre mélyebbre kerülnek az őket /is/ mozgató társadalmi rendszerben.
A háborút és az őt körülvevő világot megemészteni nem képes kisember „papírhajó az óceán közepén” – a jelen előadás fő mottója, legalábbis ez. Sorsukra hagyatva, az eszét vesztő hős és az őt övező szűkszavú, lecsupaszított karakterek mind a békétlenséget övező örök szorongás, az ösztönök megborulásának és a szerelem elkorcsosulásának egészét adják ki. Mindazonáltal, a kiút és a megváltás folyamatosan karnyújtásnyira van a főhőstől, ám a tragikus kifejlet pont ebből a közelségből származik: Woyzekre, akár egy megrészegült cirkuszi artistára, egyre jobban hat a gravitáció, míg végül a zuhanás elkerülhetetlenné válik.
A fiatal alkotócsapat Büchner művén keresztül keresi a választ arra, hogy mai „plakátmagányunkban”, kitalált ideák között, képesek vagyunk-e újra felismerni és megélni érzelmeinket és emberségünket. Valamint nagy kérdés az is, vajon melyek azok az ideák, melyek természetünkből fakadóan követendők, és nem egy mesterséges társadalmi folyamat negatív produktumai.
„Vannak alkalmak, melyek, hogy úgy mondjam, túl jelentősek ahhoz, hogy kihasználják őket; akadnak dolgok, melyek semmi máson, egyedül magukon szenvednek hajótörést.” - Franz Kafka