A kompozíció ritkán látható pontossággal és minden érzelgősségtől és pátosztól mentesen igyekszik érzékletessé tenni a láthatatlant. Címszereplője az emberek közötti finom és szakadékony valami, ami miatt nem vagyunk sem rendíthetetlenül magányos kősziklák, sem szerencsétlenül magunkra maradtak. A láthatatlant gyakran sejtelmes sziruppal, vagy éppen félelmes szakralitással szokás szervírozni. A darab ezzel szemben könnyeden közelít a súlyossághoz, amiben komoly segítségére van Hámor József egyszerre éteri, mégis játékos zenéje.