Színünk: Szentpétervár, ahol egyetlen bál az élet, ahol a kártyaasztalnál birodalom-méretű birtokok cserélnek gazdát; ahol az érzelmeket túlfinomult etikett tartja kordában, amíg tarthatja - hogy aztán a kordából kiszabadulva csak annál nagyobbat csattanjanak.
Hőseink: életunt svihákok, akik szeretnek - bár nem tudnak - nagyban játszani; jobban szeretnek veszíteni, mint nyerni, mert az sokkal elegánsabb: és csak későn ébrednek rá, hogy mindent elveszítenek, amikor veszítenek.
Témánk: a szerelem; a lassú, de öles léptekkel múló idő; a féltékenység, hogy a pajzán térfák végére kitegye a kínhalálos csattanót... és persze a címadó bál, ahová álarcot öltünk, hogy amúgy istenigazában elengedhessük végre magunkat - de miért, hogy épp így, álarcosan ismerünk amúgy istenigazában végre magunkra?