Ezerkilencszázkilencvennyolc december tizenhatodikán Én kiléptem a Fő utcai lakásom ajtaján, Mert akkor még ott laktam a bátyámmal együtt. Az orrom előtt ment el a nyolcvanhatos busz, A tizenkilences villamos meg nem járt éppen aznap. Még csak délután három felé járhatott az idő És azt hiszem, másnapos is voltam. Szóval sok minden közrejátszhatott abban, Hogy úgy döntöttem, inkább: Elsétálok. Elsétálok. Elsétálok. Elsétálok.
Ez utóbb jó ötletnek bizonyult, mert elég szépen kitisztult a fejem, Mire fél négy körül beértem a Szkénébe, Ahol már ott volt Béla, Évi, Kupa, Majka és a többiek, Végigpróbáltuk az egész előadást, Aztán elkezdtem bekészíteni a kellékeimet. És ahogy szép sorban egymásra került az összes kellékem, Egy dalt énekeltem magamban, amire még most is emlékszem Hallelujah! Hallelujah! Hallelujah! Hallelujah!
Most ugrálni fogok az időben össze-vissza És úgy mondom el a dolgokat, ahogy eszembe jutnak. Beugrik először a Szarajevói Fesztivál, Aztán beugranak a cserkúti szilveszterek Következik a disznóvágás a Kupáéknál, S hirtelen eszembe jutnak az elvesztett emberek Virág és Elemér. Virág és Elemér. Virág és Elemér. Virág és Elemér.
Igen eszembe jutott Virág temetése De az is, hogy sorban születtek a gyermekek. Majkának, a Deáknak, nekem, Kupának Évinek, Tündinek, Antinak és a Szilvinek És eszembe jutottak azok is Akiknek a Jóisten ezt nem adta meg. Végül eszembe jutott a negyvenedik születésnapom, Mikor a Béla föltette a zenéket, amiket szeretek Lou Reed, Szécsi Pál, Máté Péter, Cserháti Zsuzsa, De az első dal ez volt, hogy Hallelujah! Hallelujah! Hallelujah! Hallelujah!