A Julie kisasszony egyike a világirodalom leghíresebb drámáinak, többek között arról híres, hogy azok is ismerik, akik sosem látták, nem is olvasták, csak a leglényegesebbet tudják róla, azt, hogy kevés dráma akad a világirodalomban, amiből ekkora balhé kerekedett volna. A Figaró házasságáról szokás azt tartani, hogy egyenes utat jelentett a Bastille lerombolása, a francia forradalom előjátéka felé, ami nem biztos, hogy igaz, de tagadhatatlanul szépen hangzik. A Julie kisasszonyban ezzel szemben nem a köztereken, hanem legintimebb csatatereinken, az ágyunkban és a zsebünkben folyik a harc - gazdag és szegény, úrnő és szolga, férfi és nő között - a borítékolható végeredménnyel, amely nem más, mint a mindkét fél számára megalázó vereségként értékelhető döntetlen.
Drámaelméleti tudósok, irodalmárok, kritikusok, valamint a legnagyobb szaktekintélyek, azaz a nézők egyetértenek abban, hogy a Julie kisasszonyban a szinopszisa a legjobb, az alapötlet kidolgozása bizony már hagy maga után kívánnivalókat. Színházunk saját változata ezt a csorbát igyekszik kiköszörülni: megtartja az alapötletet, de nem tud és nem is akar eltekinteni mindazoktól az eredményektől, amelyeket a XX. század hozott a szexualitás és a lázadás terén - melyeknek hála annyival zaklatottabb és boldogtalanabb lett az életünk.