Tragikomikus ábrándozás arról, hogy miért csináljuk, amit nem szeretnénk, és miért ne, amit de.
"Az ember fél a saját fejétől. Retteg attól, amit ott találhat. Mint albérleti szobánk, aminek kitakarítását addig-addig halogatjuk, amíg már képtelenek vagyunk szembenézni a rendetlenséggel, a mocsokkal, a saját hanyagságunk felett érzett bűntudattal. Ilyenkor fontolóra vesszük a költözést. De a fejedből nem tudsz kiköltözni! Fel kell térképezned, be kell laknod újra! Neki kell állnod a tatarozásnak! Igen, most azonnal nekiállok!"
Ezt súgta egy hang a fejében. A gondolat büszkeséggel töltötte el. Büszke volt hirtelen támadt erejére, lelkesedésére. Nyugalom járta át, bűntudata elcsöndesült. Úgy érezte, megtáltosodott. Ettől rögtön el is felejtette az egész gondolatmenetet és kilépett az ajtón. A napfény szúrta a szemét. Vasárnap volt.
Vasárnaponként megfogadjuk, hogy nem iszunk többé, elhatározzuk, hogy számlákat fogunk kiegyenlíteni, mások felé és magunk felé, úgy döntünk, jó útra térünk, és a többi. A történet egy ilyen a vasárnapon játszódik, amin (mint mindegyik vasárnapon!) húszas évei közepén járó főhősünk számot vet (vagy nem vet) elintézetlen ügyeivel, teendőivel, érzéseivel, bűneivel, mindennel, amit egész héten halogatott, amit szőnyeg alá söpört, ami elől önkívületbe menekült: önsaját belsejével.
Be kellene fejeznie a regényét végre. (Vagy legalább el kellene kezdenie!) Anyját meglátogatni. (Vagy felhívni! Vagy legalább csak gondolni rá többet.) Egészségi állapotára odafigyelni. (Fájdalmakra hallgatni!). Felhagyni jelenlegi életmódjával. (Egyszer s mindenkorra, vagy fokozatosan?) Beszélni E-vel. Megmondani J-nek. Tisztázni K-val. Gyászbeszédet írni. Tiszta vizet önteni ebbe és ebbe a pohárba, rendezni a tartozásokat itt és itt és itt. Elutazni, lehetőleg még ma. (Hová? Nem mindegy?)
Fekete Ádám író, költő, dramaturg, rendező legújabb darabjában főszereplőjét, az egyes szám első személyt hét különböző személyre, különálló hangra bontja le. A szereplők veszekednek, áriáznak, kocsmáznak, tollaslabdáznak, cirkuszolnak, ahogy a főhős önmagával, gondolatoktól tobzódó fejében, ahol akár egyetlen perc is órákká tágulhat, egy ábrándos pillanat alatt pedig napszakok pereghetnek el. Betekintést nyerhetünk, hogy mennyi ingerrel küzd meg, hány meg hány akadály gördül életének kézenfekvő megoldásai elé, mennyi szimpatikus vakvágány nyílik meg előtte pillanatról pillanatra. Láthatjuk, hogy szól bele az anyja, az apja, a barátai, a halottai egy-egy gondolatmenetébe, és hogyan kell a belénevelt félelmek és vágyak között szlalomoznia, hogy hű tudjon maradni valamihez, amiről úgy gondolja: ez ő.
Az ember folyamatosan játszik a fejében: kísérletez, összekapcsol, analógiákat gyárt. Próbálja a világot megérteni, és benne önmagát elhelyezni. Kedélyállapotunk pillanatról pillanatra változik, és a legtöbb esetben magunk számára is teljesen érthetetlenek vagyunk.
"Hátunk mögött az a korszak, amelyben a művészet, a filozófia, a politika az integráns, az egységes, a konkrét, a szó szerinti embert kereste, s megnőtt az igény a megragadhatatlan, az ellentmondások játékaként, a végtelen kompenzáció rendszereként létező ember iránt." [Gombrowicz: Napló]
Ez az előadás többek között ennek a végtelen kompenzációnak a zeneiségét szeretné feltérképezni. Annak a dinamikáját, ahogy egy gondolat, egy érzés kikristályosodik, majd átalakul, felbomlik, új előjelet kap, kioltja a másikat vagy magába roskad, eltűnik, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban újra felmerüljön.
Szereplők
Pallag Márton Jankovics Péter Kárpáti Pál Stefanovics Angéla Sipos Vera Terhes Sándor Laboda Kornél
Alkotók
- író: Fekete Ádám
- rendező: Fekete Ádám
- jelmez: Juhász Nóra
- világítás: Bredán Máté
- rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta
